A történelem végének témáját a nyilvánosság figyelmébe Fukuyama műve hozta vissza, amely a hidegháború végét és a diadalmas nyugati liberalizmus új rendjét ünnepelte. Politikai tézisét hamarosan egy politikai antitézis kérdőjelezte meg: Huntington felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a nyugati modernitás modelljének immanens beteljesülése nem univerzális vég, hanem csak partikuláris, amely nem vonatkozik a Nyugaton kívüli civilizációkra. Megfigyelhető, hogy ez a politikai vita valójában egy filozófiai vitát, jelesül a Spengler Hegel-kritikáját éleszti újra. Ráadásul, ez a filozófiai gondolat egy régi vallási gondolatban gyökerezik. Az egyetemes történelemnek három egymást követő korszakként (ókor, középkor és modernitás) megragadott fogalma csak a Nyugat felülmúlhatatlan horizontja, avagy a keresztény gondviselés-történelem szekularizációja, emellett a többi civilizáció különálló „kulturális organizmus”, saját történelemmel. Geopolitikai nyelvezetben tehát a „történelem végét” a nyugati egysíkúság doktrínájaként értelmezzük, amely szembesül a Nyugaton kívüli multipolarizmus civilizációs pluralitásával.